Éorl Háza

,,Ifjú Éorl az éothéodi emberek ura volt. Ez az ország az Anduin forrásvidékén terült el, a Ködhegység legtávolabbi vonulatai és a Bakacsinerdõ legészakibb részei között. Az éothéodiak II. Earnil király idejében jöttek erre a vidékre az Anduin mellékvölgyeibõl, a Szirtfõ és a Nõszirom folyó mellõl, és származásukat tekintve közeli rokonai voltak a beornfiaknak meg az erdõség nyugati peremén élõ embereknek. Éorl õsei azt állították, hogy Rhovanion királyaitól származnak, akiknek az országa a Bakacsinerdõn túl terült el az ekhósok betörései elõtt, vagyis az Eldacartól származó gondori királyok rokonainak tekintették magukat. Legjobban a sík vidéket kedvelték, és a lovakban meg a lovaglás mindenféle csínjában-bínjában lelték fõ örömüket, de akkor már túl sok lett az ember az Anduin középsõ völgyeiben, azonkívül Dol Guldur árnyéka is kezdett megnyúlni; ezért aztán, amikor meghallották a Boszorkányúr bukását, tágasabb földeket reméltek északon, és elûzték az angmari nép maradékát a hegység keleti oldaláról. De Éorl apja, Léod idejében már igen nagy lélekszámú nép voltak, és megint csak kezdték valamelyest szûknek érezni az országukat.

A harmadkor kétezerötszáztizedik esztendejében újabb veszély fenyegette Gondort. Északkelet felõl nagy vademberhad özönlötte el Rhovaniont, majd a Barnaföldek túlsó végére érve tutajokon átkelt az Anduinon. Ugyanekkor - véletlenül vagy szándékosan - a hegyekbõl lezúdultak az orkok (akik ebben az idõben, a törpökkel vívott háborújuk elõtt, igen sokan voltak). A betolakodók lerohanták Calenardhont, és Cirion gondori helytartó északról kért segítséget; az Anduin völgyi embereket ugyanis régi barátság fûzte Gondor népéhez. De a folyó völgyében most csak kevés ember élt, azok is elszórtan, és nem nagyon siettek a tõlük telhetõ segítséggel. Végül Éorl tudomást szerzett Gondor szorultságáról, és noha tartania kellett tõle, hogy már késõ, mégis útnak indult nagy sereg lovassal.
Így érkezett meg a csata színhelyére, a Celebrant mezõre, mert így hívták a zöld síkságot, amely az Ezüstér és a Limjód közt terült el. Itt Gondor északi serege nagy veszedelemben volt. Miután a Lankáson vereséget szenvedett, és dél felé elvágták az útját, át kellett menekülnie a Limjód túlsó partjára, ott pedig váratlanul rátámadt az orksereg, és az Anduin felé szorította. Már odavolt minden remény, amikor északról váratlanul felbukkantak a lovasurak, és rátámadtak az ellenség utóvédjére. Akkor megfordult a hadiszerencse, és az ellenséget nagy vérontás közepette átkergették a Limjódon. Az üldözõket Éorl vezette, és az északi lovasuraknak olyan félelmetes volt a híre, hogy a lankás hódítói is pánikba estek, a lovasok pedig sokáig ûzték õket a calenardhoni alföldön."

Ennek a vidéknek a népe a Vész óta igen megfogyatko-zott, és a maradék jó részét is lemészárolták az ádáz orkok. Ezért Cirion, hálából a segítségért, az Anduintól a Vas folyóig Éorlnak és népének adta Calenardhont; õk pedig elhozatták északról asszonyaikat, gyermekeiket és jószágukat, és letelepedtek azon a földön. Új nevet is adtak neki: Lovasvégnek hívták, magukat pedig éorlingoknak; de Gondorban Rohan volt az országuk neve, a népé pedig rohírok (azaz ,,lovasurak"). Így lett Éorlból Lovasvég elsõ királya, és székhelyéül egy zöld dombot választott a Fehérhegység alatt, amely országának déli védfalát alkotta. Attól fogva itt éltek a rohírok, szabad emberként, a maguk királyainak és törvényeinek engedelmeskedve, de állandó szövetségben Gondorral.

,,A rohani dalok, amelyek még ma is emlékeznek északra, sok nagyurat és harcost, sok szép és bátor asszonyt említenek. Említik Frumgart: õ volt, úgy mondják, az a fõnök, aki népét Éothéodba vezette. A fiáról, Framról elbeszélik, hogy megölte Scathát, az Ered Mithrin nagy sárkányát, és attól fogva az országot békén hagyták az óriásférgek. Fram nagy vagyonra tett szert, de hadiállapotban állt a törpökkel, akik maguknak követel-ték Scatha fogait, nyakláncba fûzve, ezzel az üzenettel: > Ilyen ékszert úgyse találtok a kincseskamráitokban, mert ezekhez nehéz hozzájutni.< Némelyek azt mondják, hogy a törpök mellre szívták a sértést, és megölték Framot. Az éothéodiak meg a törpök nem nagyon szívelhették egymást."
,,Éorl apját Léodnak hívták. Vadlovak szelídítõje volt, mert akkoriban sok ilyet termett az ország. Elfogott egy fehér csikót, és ez hamarosan szép, erõs, nemes paripává növekedett. Senki se bírta betörni. Amikor Léod merészen felpattant rá, a ló elvágtatott vele, és végül ledobta, Léod feje pedig egy sziklának ütõdött, és így lelte halálát. Akkor még csak negyvenkét esztendõs volt, a fia pedig tizenhat esztendõs ifjú.
Éorl esküvel fogadta, hogy bosszút áll apjáért. Sokáig kereste a lovat, és végül meglátta; társai azt hitték, most majd igyekszik egy nyíllövésnyire megközelíteni, és végez vele. De amikor közel értek hozzá, Éorl felegyenesedett, és hangosan így kiáltott: > Gyere ide, Emberátok, új nevet kapsz!< Mindnyájuk ámulatára a ló Éorl felé nézett, odament, és megállt elõtte. Éorl pedig azt mondta: > Felaróf lesz a neved. Szeretted a szabadságot, és ezért nem kárhoztatlak. De most nagy vérváltsággal tartozol, és életed végéig nem kapod vissza a szabadságodat.<
Akkor Éorl felült rá, és Felaróf tûrte; Éorl pedig zabla és kantár nélkül hazalovagolt rajta, és azután is mindig csak így lovagolta. A ló az emberek minden szavát megértette, de senkit se tûrt meg a hátán, csak Éorlt. Éorl késõbb Felarófon lovagolt a Celebrant mezõre, mert ez a ló éppoly hosszú életûnek bizonyult, mint az emberek, és az ivadékai is ugyanolyan sokáig éltek. Ezek voltak a mearák, akik senkit se tûrtek a hátukon, csak Lovasvég királyát vagy a fiait, egészen Keselyûtök idejéig. Az emberek úgy mondták, hogy az apamént, akitõl eredtek, bizonyára a Tengeren túlról hozta Béma (akit az eldák Oroménak hívnak)."

,,A lovasvégi királyok közül, akik Éorl és Théoden közt uralkodtak, Pörölykezû Helm a leghíresebb. Félelmetes, nagy erejû ember volt. Élt akkoriban egy Freca nevû ember, aki azt állította magáról, hogy Fréawine királytól származik, de általában úgy gondolták, inkább dúnföldi vér folyik az ereiben, és a fekete haja is erre vallott. Gazdag lett és hatalmas, mert nagy földeket birtokolt az Adorn (az Ered Nimraistól nyugatra ömlik a Vas folyóba) mindkét partján. A folyó forrása közelében várat épített magának, és nem sokat törõdött a királlyal. Helm nem bízott benne, de azért meghívta a tanácsba; õ pedig akkor jött, ha neki is úgy tetszett.
Egy ilyen tanácsülésre Freca sok emberével együtt érkezett, és megkérte a fia, Wulf számára Helm lányának a kezét. De Helm azt mondta: >Megnõttél, amióta itt jártál; de azt hiszem, jobbára csak a hájad gyarapodott<; és az emberek nevettek, mert Freca csakugyan potrohos volt.
Akkor Freca nagy haragra gerjedt, gyalázni kezdte a királyt, és végül azt mondta: > Ha egy öreg király nem fogadja el a botot, könnyen térdre eshetik.< Helm így felelt: >Ej, ej! A fiad házassága csip-csup dolog. Helm és Freca ezt majd késõbb elintézi. Egyenlõre a királynak és tanácsának fontosabb ügyekrõl kell tárgyalnia.<
Amikor a tanács véget ért, Helm felállt, és nagy kezét Freca vállára téve azt mondta: >Ebben a házban a király nem tûr civakodást, de odakint szabadabb az ember<; és kényszerítette Frecát, hogy elinduljon elõtte Edorasból, ki a mezõre. Freca embereinek, akik odajöttek, azt mondta: > El innen! Nincs szükségünk fültanúkra. Négyszemközt akarunk beszélgetni egy magánügyrõl. Menjetek, beszélgessetek az embereimmel!< Ezek pedig odanéztek, és látták, hogy a király emberei és barátai sokkal többen vannak, mint õk, és visszahúzódtak.
>> No, te dúnföldi - mondta a király -, most egyedül Helmmel van dolgod, és még fegyver sincs nálam. De te már eleget beszéltél, most rajtam a sor. Freca, a potrohoddal együtt a balgaságod is megnõtt! Botot emlegetsz! Hogyha Helmnek nem tetszik egy görbe bot, amit hozzávágtak, akkor kettétöri. Így! < És az öklével akkorát sújtott Frecára, hogy az kábultan összeesett, és nem sokkal utóbb meg is halt.
Helm eztán a király ellenségének nyilvánította Freca fiát és legközelebbi atyafiságát; õk pedig elmenekültek, mert Helm nyomban sok lovast küldött a nyugati végekre."

Négy évvel ezután (2758-ban) súlyos csapások érték Rohant, és Gondor nem tudott segítséget küldeni, mert éppen rátámadtak a kalózok a három hajóhaddal, és az ország partvidékein mindenütt dúlt a háború. Ugyanakkor Rohant ismét kelet felõl támadta az ellenség, a dúnföldiek pedig, kapva az alkalmon, átjöttek a Vas folyón, és Vasudvard felõl nyomultak elõre. Hamarosan kitudódott, hogy Wulf a vezérük. Nagy haddal jöttek, mert csatlakoztak hozzájuk Gondornak azok az ellenségei, akik a Lefnui és a Vas folyó torkolatában szálltak partra.
A rohírok vereséget szenvedtek, és országukat lerohanták, azok pedig, akik nem estek el vagy nem kerültek rabszolgasorba, a hegyek közti völgyekbe menekültek. Helm nagy veszteségekkel meghátrálásra kényszerült a Vas folyó átkelõjénél, és a Kürtvárban meg a mögötte lévõ szakadékban talált menedéket (ezt a szakadékot attól fogva Helm-szurdoknak nevezték). Itt ostrom alá vették. Wulf elfoglalta Edorast, beült a Meduseldbe, és királynak nevezte magát. Itt esett el Helm fia Haleth a legutolsóként a kapukat védelmezve.
Nem sokkal ezután beállt a Hosszú Tél, és Rohan majdnem öt hónapon át hó alatt feküdt (2758 novemberétõl 2759 márciusáig). Mind a rohírok, mind az ellenségeik roppantul szenvedtek a fagytól meg az ínségtõl, amely még tovább tartott. Júle-nap után a Helm-szurdokban nagy lett az éhség; Háma, a király kisebbik fia nem is bírta, és mit se m törõdve a tanács tilalmával, kitört és portyára indult egy csapat élén, de valamennyien odavesztek a hóban. Helm csont és bõr lett, és megvadult az éhségtõl meg a bánattól; annyira rettegtek tõle, hogy a vár védelmében egymaga is sok emberrel felért. Néha egyedül ment ki a várból, fehér öltözetben, belopakodott az ellenséges táborhelyekre, mint egy hó-troll, és sok embert megölt a puszta kezével. Az a hiedelem járta, hogy ha fegyvertelen, akkor rajta sem fog a fegyver. A dúnföldiek azt mondták, hogy ha nem talál ennivalót, embereket eszik. Ezt a mesét még sokáig mondogatták Dúnföldön. Helmnek volt egy nagy kürtje, és hamarosan megfigyelték, hogy mielõtt elindulna, bele szokott fújni: visszhangzott tõle az egész szurdok, és az ellenséget akkora rettegés szállta meg a hallatán, hogy nem mert egybegyülekezni Helm elfogatására vagy megölésére, hanem hanyatt-homlok menekült kifelé a völgyteknõbõl.
Egy éjszaka megint felharsant a kürtszó, de Helm nem tért vissza. Reggel kisütött a nap, hosszú idõ óta elõször, és az emberek látták, hogy a sáncon egy fehér alak áll mozdulatlanul, egymagában, mert egyetlen dúnföldi sem merte megközelíteni. Helm volt az, kõvé dermedve, holtan, de a térde nem hajolt meg. Az emberek késõbb is azt mondták, hogy a szurdokban idõnként felharsan a kürt: Helm szelleme járkál Rohan ellenségei közt, és félelemmel sújtja agyon õket.
Nem sokkal ezután megtört a tél. Akkor Fréaláf, Helm nõvérének, Hildnek a fia, elõjött Dúnhargból, ahová sokan menekültek; egy elszánt kis csapattal rajtaütött Wulfon a Meduseldben, megölte és visszafoglalta Edorast. A hó elolvadása után nagy árvizek támadtak, és az Entséd völgye egyetlen hatalmas ingovánnyá változott. A betolakodók elpusztultak vagy visszavonultak; és végre Gondorból is megjött a segítség, a hegyektõl keletre és nyugatra esõ utakon egyaránt. Nem telt el az év (2759), és a dúnföldieket kiûzték, még Vasudvardból is, és akkor Fréaláf lett a király.
Helmet elhozták a Kürtvárból, és a kilencedik halomba fektették. Ezen aztán olyan sûrûn nõtt a fehér simbelmyne, amit a rohaniak gondoljrámvirágnak hívtak, hogy úgy tetszett, mintha a halmot hó borítaná.

A rohírok ereje igen megcsappant a háborútól, az ínségtõl, a lábasjószág meg a lovak pusztulásától; még szerencse, hogy azután hosszú évekig nem fenyegette õket nagyobb veszedelem, mert korábbi erejüket csak Folcwine király idejében nyerték vissza.
Fréaláf koronázásakor történt, hogy megjelent Szarumán, ajándékokat hozott, és nagy szavakkal magasztalta a rohírok vitézségét. Mindenki szívesen látott vendégnek tekintette. Nem sokkal ezután letelepedett Vasudvardon. Erre Beren gondori helytartótól kapott engedélyt, mert Gondor a saját erõdjének nem pedig Rohan birtokának tekintette Vasudvardot. Beren az Orthanc kulcsait is Szarumánra bízta. Ezt a tornyot addig senki ellenség nem tudta lerombolni vagy elfoglalni.
Szarumán tehát kezdett úgy viselkedni, mint egy ember-úr, mert eleinte a helytartó nevében és a torony õreként birtokolta Vasudvardot. De ennek Fréaláf is éppúgy örült, mint Beren: nem bánta, hogy Vasudvard egy erõs jó barát kezében van. Szarumán sokáig csakugyan jó barátnak látszott, és eleinte talán valóban az is volt. Igaz, késõbb az emberek biztosra vették, hogy Szarumán azért ment Vasudvardra, mert úgy remélte, ott megtalálja a Követ és felépítheti a saját tornyát. Annyi bizonyos, hogy az utolsó Fehér Tanács után (2953) már gonosz szándékai voltak Rohannal szemben, bár ezt gondosan leplezte. Vasudvardot ekkor a saját birtokának nyilvánította, és a rettegés bevehetetlen erõdjévé kezdte kiépíteni, mintha csak Barad-dúrral vetélkedne. Barátait és szolgáit pedig azok közül toborozta, akik gyûlölték Gondort és Rohant, akár emberek voltak, akár másféle, még gonoszabb teremtmények.

Író: Keselyüstök

Forrás: www.szurkulet.hu